2024. október 9-én a Magyar Művészeti Akadémia és a Matthias Corvinus Collegium közös konferenciát szervezett dr. Szűcs Endre építészete, alkotóművészete előtt tisztelegve. A konferencián elhangzott előadásokat az elkövetkező hetekben – teljes terjedelmükben – írásban is közöljük. A hatodik részben Somogyi Győző szavait olvashatják, amelyet a konferencián Szilágyi Szabolcs építész tolmácsolt. Az előadás az ’Élhető építészet a Teremtés mintájára’ címet viselte.
Véletlenül lettem egy 1700-as évekbeli romos parasztháznak a gazdája Salföldön. Először egy afféle hippitanyát és nyaralót képzeltem el itt, azonban olyan mértékben beleszerettem ebbe az épületbe, aztán pedig az egész vidék régi házaiba, hogy elkezdtem gyűjteni őket rajzban és fotókon. Így tapasztaltam meg, hogy itt egy óriási nagy épületkincs van. Az ötvenes években raktak ugyan ezekre palatetőt, meg tüzép-ablakokat, de a házak túlélték és lényegében a falu rendje is megmaradt. A kommunizmusban ezt a vidéket el akarták törölni, azt mondták, az ilyen kis falvak nem életképesek, ezért nem modernizáltak, nem nyúltak hozzá, az embereket is elköltözésre biztatták.
Ennek a szerencsés mellékhatása, hogy megmaradt a hatalmas épületállomány, amiből egy teljes stílus bontakozott ki, ami nagyon hosszú ideig, a törökök kiverésétől, tehát az 1720-30-as évektől egészen az 1950-es évekig élt. Ugyanabból az anyagból, ugyanazokból a kövekből, ugyanazon elvek alapján, ugyanúgy építkeztek a helybeliek. A kő a meghatározó helyi építőelem, és a fának és egyéb anyagoknak a hiánya miatt egy speciális helyi építészet alakult itt ki, ami egészen a római korig nyúlik vissza. Azok a durván elnagyolt lapos kövek, amikből a kerítések állnak, azokat biztos, hogy ezer év óta többen kézbe vették, megforgatták, faragtak rajta, újból beépítették, aztán újra leomlott. Itt nem a múltnak valami elfelejthető darabja van, amiből egy tájházat védetté nyilvánítunk, a többit pedig lebontjuk, hanem egy teljes világ megmaradt és megmenthető.
Itt egymásra találtunk, filmesek, művészek, egyéb értelmiségiek, akik fillérekért vették meg ezeket a romokat, és hívtak egy építészt, aki egyből azt mondta, mindent le kell dózerolni és építeni valami újat, korszerűt. Az épületek szépsége miatt mégsem ezt választották, hanem elkezdték egymást keresni. Találtunk néhány mestert, aki még tudott követ rakni, tudott nádazni, tudott simítóval dolgozni, téglával falazni. Ebből a közösségből lett egy egyesület, aminek ma is körülbelül 300 tagja van. Ez a társaság legalább 250 népi műemléket mentett meg saját zsebből, mert támogatás egyáltalán nem volt. A Műemléki Felügyelőség néhány házat műemlékké nyilvánított, és akkor volt egy évi 5000 forintos karbantartási, nádazási támogatás, de aztán ez is teljesen megszűnt. Gyakorlatilag az állam magára hagyta ezt a kincset, lelkes civilek mentették megönerőből, amit tudtak.
Ebbe a helyzetbe került ide közénk Szűcs Bandi, akivel az elején sokat beszélgettünk arról, hogy ezt folytatni kell, és folytatható, hiszen rengeteg, még álló ház szolgált mintaként a földig lerombolt parasztházak visszaépítéséhez. Ezekből tudtuk, milyen legyen a fedélszék, a macskalépcső és ezek alapján meg is határoztuk ennek a stílusnak a jegyeit. Nagyon sok könyvet adtunk ki, előadás-sorozatokat, kiállításokat, népfőiskolákat szerveztünk, például vakolatdísz készítő tanfolyamokat, és így részben kinevelődött egy fiatalabb iparosmester réteg. Az újonnan ideérkezők részben már ebbe szerettek bele.
Érdekes viszont, hogy a fősodor szemében az első pillanattól kezdve egy zsigeri gyűlöletet láttam. A kommunista tanácselnök és párttitkár ugyanúgy gyűlölte a régi parasztházat, mint a mai modern építési vállalkozó. Nem csak annyi ez, hogy vakarja a fejét, hogy ilyet még nem csinált és hogyan fogjon hozzá, hanem a szeméből villámok jönnek, hogy ezeket a házakat le kell rombolni, mert a fejlődés akadályai. Kíváncsi lennék a forrására ennek az ellenszegülésnek és gyűlöletnek, hogy így ötven év után is ugyanazokkal a reflexekkel és érvekkel kell megküzdeni. Elvben ma tömjénnel ünneplik a Káli medencét és a népi építészetet, de mindezt csak úgy, hogy nagyon szép a múlt, de most jöjjön valami új.
A saját házamat én építettem 1984-ben egy csapat műemlékes építész barátommal. A Műemléki Felügyelőség igazgatója, és más jó építészek kérdezték, hogy mit csinálsz? Műemléket hamisítasz? Mondtam, hogy nem hamisítom, rá van írva, hogy ’84-ben készült. Na jó, de a 20. században nem lehet ilyen stílusban építkezni. Látjátok, hogy lehet. Igen, de nem szabad.
A kor törvényei, és most már inkább úgy mondom, hogy a dogmái és ideológiája valójában azonos a marxizmus és a liberalizmus fejlődéselméletével. Ahogy azt megfogalmazzák az internacionáléban, hogy a múltat végkép eltörölni, az építészek ezt gyakorolják. Átéltem a hatvanas-hetvenes években a nagy lakótelep-építést. Ezeket tervező építőművészek csinálták, de a lakótelepek helyét biztosító bontási terveket is. Úgy láttam, sokszor maga a bontás, a rombolás volt a cél. Az első és legbiztosabb a bontás, a múlt eltörlése. Hogy utána mit hoztak létre, azt láthatjuk. Aztán dicshimnuszokat zengtek, hogy a panel új, modern, korszerű, egészséges, napfényes. Míg a régi elavult, egészségtelen, múltba merengő, sötét, dohos.
Ez a Káli medencében főleg nem igaz. Itt nem agyag viskók voltak, hanem rendesen megalapozott kisnemesi kúriák olyan boltozatokkal, hogy ma ilyet építészek képtelenek építeni. Itt amatőrök csinálták meg. Emlékszem, amikor megvettük a felső romot, volt egy boltozatos pincéje beomolva. Itt volt a Csete meg a Makovecz látogatóban, mutattam nekik a pincét. Behajoltak, és mondták, hogy vigyázz, ide ne lépj be, mert bármelyik pillanatban a fejedre dőlhet. Ezt sajnos le kell bontani, újra kell építeni. Aztán jött a Miska bácsi nevű kőműves, kis maltert feldobált, néhány követ benyomott, azóta is gyönyörűen áll az egész. Még a legjobb, igényes építészekben is megvolt, hogy a múlt nem vihető tovább, azt le kell rombolni, és új, korszerű anyagokból, új, korszerű stílusban kell építkezni.
Ez a kell, ez a kényszer, ez a muszáj, ez egy sokkal mélyebb ideológiai árkot mutat, mint egyszerűen építészeti stílusok küzdelmeit. Világnézeti különbségek vannak. Teológiai különbségek. A vallás azt tanítja, hogy az Isten tökéletes világot teremtett, az ember bűnbeesése ezt elrontotta, és azóta bűnről bűnre tántorgunk. Az aranykor a múltban volt, a Paradicsomban. A régi, hagyományos művészet, építészet is ennek az eredeti Paradicsomnak a helyreállításán dolgozott. Ezzel szemben a modernitásnak az az elve, hogy a múltat eltörölni. Nem csak a tradíció ellen beszél, hanem mélyen mögötte az van, hogy az egész teremtés el van szúrva. Az ember tragédiájában Lucifer azt mondja Istennek, hogy lerombolom a világot, és sokkal jobbat fogok építeni. Ez a luciferi gondolat uralja a modernitást.
Elkerülhetetlen, hogy ha az ember ilyen házat épít, szembe merjen nézni a modernitás eszméjével, és elvesse azt. Más dolog, hogy a modernitás hozott olyan dolgokat, amik tovább vihetők, beépíthetők, alkalmazhatók, de maga a világszemlélet áthidalhatatlan különbség. És meg kell küzdenem a kőművestől az ácson át mindenkivel a mai napig. Mint valami félelem, hogy valami vallási törvényt hágnak át, nem engedi, hogy a modernitás parancsának ne engedelmeskedjenek. Valószínűleg már az egyetemen beleverik az építészhallgatókba, hogy lehetőleg tagadni kell, és meghaladni, és legyőzni a meglévő dolgokat.
Ha az ember istenhívő, akkor elfogadja a világot a múlttal, bűnnel, mindennel együtt. Mert a szép, igaz és jó az Istenben egybe esik. A szépség az Isten keze nyomának a jele. Sokat gondolkodtam ezen, hogy mi a szép. Tulajdonképpen a világ esztétikai rendszerének a harmóniája. Ez megnyilvánulhat egy kölyökkutyában, egy gyönyörű nőben vagy egy épületben, és ugyanaz az arányrendszer, ugyanaz az értékrend.
Közeli barátságban voltam a hetvenes-nyolcvanas évek avantgárdjaival, ők egyszerűen gúnyszónak használták azt, hogy szép. Nekik az a giccs, a maradiság, az érzelgősség szinonimája volt. Nemrég egy művészettörténész nő fejtegetését olvastam, hogy a modernitásban a szépség nem játszik szerepet, legyen az alkotás megdöbbentő, helyenként felháborító, mindenképp tagadás. Lucifer a tagadás szelleme. Nagyon mélyre mennek ezek a gyökerek, és nagyon naiv az a jó szándékú modern építész, aki megpróbálja a kettőt összeegyeztetni. Ezekkel küzdök a legjobban. Kap egy régi házat, felkérik, hogy újítsa fel, vagy egészítse ki. Látja, hogy szép, sőt, ő maga egy régi parasztházat vesz meg nyaralónak, de azt mondja, hogy nem lehet, hogy a kor jegyei ne tűnjenek fel.
Minden vallásnak az alapja az istenhit. Rácsodálkozom Isten művére, és utánozni akarom. Utánozni, másolni, megismételni. Tökéletesen ugyanazt nem tudom létrehozni, ebből születnek az új és új stílusok, de a cél a Paradicsom megidézése. Az ateista világképnek pont ezzel ellenkező célja van. Lerombolni akarja az Isten által, illetve ennek az értékrendnek a szellemében létrehozott dolgokat, mert azt gondolja, hogy valami új csoda megvalósulásának az akadálya. A bontásban kimondott fizikai gyönyört lát. Nem érdekes, hogy valaki azért rombol, hogy a helyén minőséget hozzon létre, ha a rombolás megtörtént, az ember megtette a kor által elvárt kötelezettséget. Ha szigorúan nézzük az emberiség egész kultúrtörténetét, és mit hozott létre a modernitás az utóbbi 200 évben, az önmagáért beszél. Nagyon nehéz meghatározni, hogy mi az, ami az emberiség egész kultúrkincsét magában fogja. Meg vagyok róla győződve, hogy az én pajtám és a kínai császári palota ugyanolyan elv szerint szép. Nyilvánvaló, hogy egy kínainak is ugyanúgy ez fog tetszeni, és nem a kuvaiti felhőkarcoló. Van egy rendje, objektív törvényei a szépségnek, amely állandó. Ennek millió variánsa és gazdag változata van, de az alapelv azonos. Azonos a kozmosz működésével és a Föld forgásával és a bacilusok szaporodásával.
Mélyre kell menni, a teológiai alapokat nem lehet megkerülni. A teremtett világ egysége mögött van egy felsőbb értelem. Nem véletlenül néz ki úgy ez az állat vagy ez a piramis, hanem ennek rendje van, ennek törvényei vannak, és erre rá kell csatlakozni. Nem véletlen, hogy Makovecz is állandóan filozofált, úgy az antropozófia, a Rudolf Steiner és az összes alternatív filozófiát, miközben ő maga hívő katolikus volt. Magyarul szólva a vallás megkerülhetetlen, mint alap. Ateista alapon nem lehet népi építészetet csinálni. Már maga az, hogy ha felismeri egy fiatal alkotó, hogy ezek nem összebékíthetők, döntenie kell, hogy melyik oldalra áll, és azt a csatát föl kell vállalni, végig kell vinni. Nem lehet egyszerre szolgálni Istennek és a Sátánnak. Ilyen mélységben dől el a dolog. Aki nem vallásos, nem kapott vallásos nevelést, nincs vallásos kultúrája, annak ez a hiány pótolandó. Azt gondolom, hogy nemcsak építészeket, pláne nem művészettörténészeket, hanem gondolkodókat, filozófusokat, teológusokat kell hallgatni, hogy utólag legalább az alapokat megismerjük. Nekem azért volt könnyű dolgom, mert katolikus papként teológiát végeztem. Én is megpróbáltam modern lenni, de láttam, hogy nem megy a kettő. Vagy szépet akarok, vagy a trendnek megfelelni.
Tulajdonképpen, mint festő, akkor találtam meg a stílusomat, amikor ez a gondolat és vele együtt a döntés a Teremtő szolgálata mellett megszületett bennem. Ez akkor volt, amikor ide költöztem a Balatonra. A képzőművészetben ugyanazok a problémák: a modernitás azt várja el a művészektől, hogy legyen kritikus, legyen romboló, jól vágja pofán az emberiséget, lásd a modern színházi rendezői stílust. Ezt díjazzák ma, ez a hivatalos, elismert művészet, ezért kapnak Nobel-díjat, Oscart, mindent. Viszont az emberek a szépre és a jóra vágynak. Itt is, nincs olyan ember, aki végigmegy a salföldi házak között, és azt mondja, fúj, ez ronda. De ma már nem lehet ilyet építeni, ez a múlt, ha én építkezek, akkor azért lesz benne sok üveg meg beton. Ez a lelki sóvárgás a szép és az igaz és a jó iránt, de olyan erős az ördögnek a parancsa és a propagandája, hogy nagyon nehéz ezzel szembeszállni, csak ha valaki tudatosan tudja, hogy most vernek át, én ezt nem kérem, hanem Istenhez fordulok és a természethez.
Ötven év tragédiája számomra, hogy egyetlenegy őslakót nem bírtam meggyőzni arról, hogy az ő szülői háza gyönyörű, és ne rombolja le, és ne adja el, és ne költözzön panelbe, mert rossz üzletet csinál. Olyan mértékben a tömeg, a propaganda befolyása alatt áll az egyszerű nép, hogy azzal, hogy az atomkorszakban már nem lehet így gondolkozni, elintézik a javaslatot. A városi ember, aki már megégette magát a modernitás áldásaitól, az ismeri fel, és az épít magának Szűcs Bandi-házat.
Ezzel együtt abszolút optimista vagyok, mert ma meg tudjuk fogalmazni ezeket a gondolatokat, és nem a marxizmus vagy a liberalizmus által diktált madárnyelven vagyunk kénytelenek dadogni. A legtöbb szakmai vita eleve eldől, mert mindenki a marxista nyelvezetet használja, olyan szavakkal, mint a fejlődés meg projekt, nyilvánvaló, hogy egy ilyen vitában a modernista győz. De ma már meg tudjuk fogalmazni, hogy Szűcs Bandinak nemcsak az épületei jók, hanem a gondolatai is, vagy ugyanezt Makoveczről. Van hozzá szókincsünk, van szakirodalom, vallásos filozófusok és alapművek, tehát nem kell olyan szélmalomharcot vívni, mint amit Csurka vívott a rendszerváltás után. Ez az egyik dolog, a másik, hogy azért nagy dolog, hogy nálatok, építészeknél működik a Vándoriskola, a harmadik, hogy van egy réteg, nem is kicsi, aki ezt a szemléletet támogatja. Nekem 200 fölötti példányszámban megy el a Káli Híradóm, és ezek az emberek nem mind vallásosak, nem mind száz százalékban harcosok, de ráéreznek arra a dologra, hogy jobb egy lugasban borozgatni, mind egy légkondicionált üvegtábla mögött tévét nézni. Itt már annyira minden szép, jó, igaz és életöröm a mi oldalunkon van, hogy ebben lehet bízni.
A művész személyiség kultusza szintén egy modern tévelygés. A középkor mestereinek nem ismerjük a nevét, nem szignálták, hogy ki csinálta a Notre Dame-ot. Sokan csinálták, Isten dicsőségére és segítségével. A festészetben is mindig mondom, hogy ne törekedj az egyéniségre, mert nem magadnak állítasz emlékművet, hanem az emberek szolgálatában hozzáteszel valamit a hatalmas kincshez. Ez a különutasság, ami a Bandi-életműre is igaz, de magamat is felhozom, abszolút sikeres. Nekem mindenképp, mert azonnal megveszik, szeretik az emberek a képeimet. Az építészetben sem egyedit kell építeni, ami viseli a saját kézjegyemet, mert ebből aztán tök egyforma épületek születnek. Az egyéniséggel nem kell törődni. Az Isten két egyforma tojást nem teremt. Az egyéniség adott. Ha mintát követek, akkor is képtelen vagyok ugyanolyat alkotni, mert benne van az egyéniségem. Erre azonban nem kell törekedni, mert akkor már az ördög elvisz.
Jó építészekre szükség van, különben a házak összedőlnek. Lehet, hogy eszmeileg helyes úton járunk, és nem is szégyen tanulni más szakmáktól, de egy dolgot jól megcsinálni, az igenis egy szakma. Tehát, hogy ne dőljön össze a ház, hogy a vizek el legyenek vezetve, satöbbi. De úgy látom, hogy ezek is az őskortól kezdve ugyanazok az alaptörvények, és a modern kísérleti anyagok inkább tévútnak bizonyulnak elég gyorsan. Itt is az utánzás, az ismétlés, a már bevált ezeréves példák alkalmazása a legbiztosabb. Én például csak olyan festékanyagot, olyan pigmenteket használok, amik már 500 éve ki vannak próbálva. Hiába jönnek új és új színes csodafestékek, azokat nem használom, mert nincs mögöttük több száz év tapasztalat, aztán elvesztik a színűket, lerohadnak… A tradíció nemcsak, hogy nem szégyen, hanem mondhatnám, hogy az alap. Rendelkezésünkre álló kincs, amihez hozzá lehet nyúlni. Szűcs Bandi igazából nem Szűcs Bandi-házakat akart építeni, hanem balatonfelvidéki házakat, sokszor olyan alázatosan, hogy nem veszed észre egy-egy épületét, hogy az nem néhány éve épült, hanem olyan, mintha örökké itt állt volna. Mintha a földből nőtt volna ki. Ezek az alapelvek a modernitásnak pont az ellenkezői. Dönteni kell tehát, hogy ki melyik oldalra áll.